Igen, 46 évig voltunk házasok, gombócból is sok. Ez idő alatt sok mindennel megküzdöttünk. Volt 20 év lángoló szerelem, a részemről lila köd. Mindent megbocsájtottam. Sikerült saját lakáshoz jutni, berendezni, fenntartani. Harcoltunk a második gyerekért, átvészeltünk egy alkohol elvonást, néha 3 személyt a kapcsolatunkba.
Egy ismerős szerint: a házasság nehéz dolog, legalább 3 ember kell hozzá, hogy jól menjenek a dolgok. Ez is egy vélemény.
Szerencsére nem voltam féltékeny. Korán szembesültem vele. Még az iskolában próbált közeledni egy osztálytárs, aki bemutatta milyen az, amikor az embert állandóan ellenőrzik, számon kérik. Gyorsan elmenekültem, de megfogadtam, sosem leszek ilyen. Néha nagyon nehezemre esett, hogy ne féltékenykedjek, de eszembe jutott a srác és ha küzdve is, de nem szóltam semmit. Aztán hallottam Lux Elvira tanácsát: ha a párunknak külső kapcsolata van, ne könnyítsük meg a helyzetét, hogy mindent elmeséljen, szenvedjen csak! Szerelmes emberrel nem lehet értelmesen beszélni, örül, hogy bevallhatta és kiléphet a kapcsolatból. Ha menni akar, megtalálja a módját, ha hezítál, még van remény.
Párom sem volt féltékeny típus. Csak egyszer éreztem féltékenységet, mikor elvégeztem a főiskolát. Nem, nem személyre volt féltékeny, a végzettségre. Szerinte nem is kell főiskola ahhoz, amit csinálok, meg egyébként is nem komoly munka az.
Melléfogott! Édesapám szokása volt mondani: bebizonyítom!
Én nem mondtam, csináltam! Mekkora pofon lehetett, amikor a leszólás után a városi újságban megjelent a cikk, arról amit jól csinálok.
Majd: nem értek a gyerekneveléshez. Erre mit teszek? Táboroztatok, majd tábort szervezek. Valahogy ez nem jön be. Lassan elmaradnak a kritikák, a végén még újabb dolgokról is bebizonyítom, hogy meg tudom csinálni.
És a végére egy Cipő idézet:
" A szép emlékek még mindig élnek, a rosszak még fájnak"
"Csak az emlék marad"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése