Tegnap megint eszembe jutott, ami a temetésen. Úgy tűnik a családom nő tagjai valami véletlen? folytán, hamar özvegységre jutottak. Már írtam, családkutatok. Meglepődve láttam, szinte az összes női felmenőm, anyai ágon korán özvegységre jutott, és egy sem ment férjhez újból. Irigylem a túlélési technikájukat.
Édesanyám 25 éve van egyedül. Anyai nagymamám férje halála után 1 évvel távozott az élők sorából.. Érdekes, mert apai nagymamám 20 évig élt egyedül. Itt valami váltás volt. Anyai dédanyám 32 évesen 6 gyermekkel maradt özvegy. 12 és 1 év közötti gyerekekkel. Még sem házasodott újra, egyedül nevelte gyerekeit. I.Világháború, sokan maradtak egyedül. Anyja 24 évet élt özvegyen. Ha nem lennék ennyire materialista, családi átokról beszélnék. És ami még meglepő, unokatestvérem is 51 évesen lett özvegy. Én egy szót sem szólhatok a 65 évemmel.
Tehát agyalok, már megint. Lehet egyedül élni, folytatni tovább? De vajon érdemes?
És akkor vizsgálgatom az elképzeléseimet. Egyenlőre nem tudok új emberek felé nyitni, még korai. Maradnak a régi barátok, kolléganők. Velük járok kirándulni, kiállításra.
Régi szerelmek? Ha valami nem működött akkor, sikerülne ma ? Változtunk annyit az évek során, hogy most minden rendben lenne?
Egyáltalán, mit akarok? Újra férjhez menni nem! Az az anyagias részem: nem adom az özvegyi nyugdíjamat, legyen bármilyen kicsi is! Összebútorozni valakivel? Öreg fát már nem lehet átültetni! Én nem mennék máshoz, hozzám meg ne jöjjön senki, nem akarom a családom terhelni vele. Marad a laza barátság, közös programok aztán mindenki haza a saját birodalmába. Intimitás? Azt hiszem, abba már nehéz lenne belevágni.
Vagy ez az egész csak a gyávaságról szól? Egyáltalán, hány szerettünk elvesztését lehet elviselni? A férfiak hamarabb halnak, kevesen vannak. Vén agglegénnyel nem lehet mit kezdeni, özvegy emberek közt kicsi a választék. Most jól megnyugtattam magam. Kíváncsi leszek, 1-2 év múlva is így látom majd a dolgokat?
Erre még visszatérek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése